Amor in patriam - ami mindenkinek mást jelent és másként éli... Mert mi is, mi emberek, annyifélék vagyunk! Soha nem tudhatjuk előre azt sem, hogy gondolataink - azokat közvetítő-jelző szavaink a biblia hasonlatával élve "útszélre, vagy tövisek közé hullanak, avagy befogadó termékeny talajba." Olykor azért is indokolt lehet ez az agodalmunk, mert őnmagunk érzéseiben sem lehetünk teljesen bizonyosak. Útközben közvetített 'helyzetjelentésünkre'  ilyen esetekben jó érzés visszajelzést kapni arról, hogy most nem "vak vezetett világtalant". Mert a bibliás hasonlatnál maradva: 'A tövisek a szívnek olyan bűnös hajlamai, amelyek szenvedélyekké nőttek, amelyeket nem szaggatott ki a bűnbánat, mert nem bánták meg azt igazán, amelyeknek helyet hagytak, s amelyek sodorják a bűn lejtőjén az embert. Ezek lehetnek a régi rossz szokások, megkötözöttségek, világi gondok, a gazdagság csalárdsága, vagy az élet gyönyörei. Ott van a szívben az Isten beszéde is, de nem tud fejlődni, mert ezek a szenvedélyek, mint a hínár csavarodnak rá, és elfojtják az Isten életét az emberben.' Ezért a mi szavaink esetében nem csak az lényeges, hogy jó helyre jussanak, ugyanennyire fontos arra is figyelnünk, hogy azok tiszta szívből szülessenek és nagyon pontosak legyenek.

Töprengéseim központjában jó ideje a szeretet szó áll. Nemrég akadtam rá a SZERETET® értelmezésre, egy tanulmány alaposan körbejárja az agyonkoptatott és sokféleként értelmezett szeretet fogalom igazi tartalmát. Amor in patriam - a hazaszeretet nem kevésbé elcsépelt, főként napjainkban. Őszintén, olykor már-már zavaró is szívből megvallani, mert azt tapasztalom, hogy sokak számára ez alig más, mint a külsőség: sávos zászló, tárogatószó, a régi térkép, némi mélabú... Valami nagy gond lehet a kommunikációval, mert ez az érzés sokkal több ennél.

"s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én"

Radnóti Miklós sorai /Nem tudhatom/ nemcsak 'azt' a követ idézik, ahogy a hatvanas évek hittanóráinak felidézett hangulata is sokkal többet jelent nekem egy régi történetnél. Egy kor felelevenítése. Az első pillantásra még meglepőnek tűnő video válogatás második eleme arra szeretné irányítani a figyelmet, ami a divatossá vált hazaszeretet hangoztatásából oly sokszor kimarad, a mély és őszinte emberi kapcsolatok kötőelemére. Ami nagyon is sokféle lehet, de meg kell látnunk mindegyikében a számunkra fontos értéket ugyanúgy, mint a hazaszeretet személyes, konkrét értelmezését is meg kell tennünk tiszta lelkiismerettel, az élettől kapott helyünkön való maradással... Amit lehet, pillanatnyilag csak általunk hozott nagy áldozatnak érzünk és még sok időt kell megélnünk ahhoz, hogy rádöbbenhessünk: miként igaz a mi esetünkben a bölcseletben vázolt történet. Valójában nem is mi adtunk, hanem önzetlenül  kaptunk sok-sok szép ajándékot az élettől... 

Első Ecloga

„ahol összezavarodik, hogy mit szabad, és mit nem, ott háborúk dúlnak a földön, és a bűn sokféle arcot ölt." (Honffy Pál: "Ha rám figyelsz"  Krónika Nova kiadó  Bp. 2005.)

"Bár a vergiliusi műfaj korábban a pásztori idill kifejezésére szolgál, itt más értelmet nyer. Annak ellenére, hogy Radnóti Első eclogája megtartja az ősi formát, s a pásztorral folytatott párbeszédet láthatjuk, témája mégis más, nagyon is aktuális, bár a műfajban nem megszokott. Mivel a külső világ nem engedte az embert embernek lenni, a költő teremtett magának egy másik világot, melyben eszményeit megközelíthette. Ezt az emberibb világot próbálja megrajzolni a költő az embertelenséggel szemben. Azt a világot, melyben a távol zajló események éppoly fájóak, mint a költőtársak halála, s gondol még valaki arra, hogy ami a világban folyik, az egyáltalán nem természetes.

Ki is ez a pásztor, akivel a költő beszélget? Egyértelmű, hogy nem egy valódi pásztor, hiszen ahhoz sokat tud. Hiszen hallotta, hogy a Pireneusok ormain ágyúcsövek feleselnek, sőt Garcia Lorca és József Attila nevét is említi. Ahhoz, hogy valóban pásztor legyen, túlságosan is jól informált a korában zajló eseményekről. A sorokat olvasva egyre erősebb a olvasó gyanúja, itt a költő folytat párbeszédet, saját magával. Mégis, különleges szerepe van a versben megjelenő pásztornak. Hiszen ő kezdeményez új témát, s a témafelvető kérdésre a költő csak válaszol.

A vers bevezető mottója Vergilius, latin költőtől származik, akitől Radnóti a műfajt átvette, miután lefordította az egyik eklogát.

„Quippe ubi fas versum atque nefas: tot bella per orbem tam multae scelerum facies;”

Az idézetet így fordíthatjuk: „ahol összezavarodik, hogy mit szabad, és mit nem, ott háborúk dúlnak a földön, és a bűn sokféle arcot ölt.” Ezzel a mottóval tiszteleg Radnóti a nagy előd előtt, akinek gondolata annyira aktuális a költő korában, hogy szinte felmerül a kérdés, biztos, hogy olyan távoli időkben keletkezett-e ez a megállapítás.

A pásztor környezete mintegy ellenpontjaként jelenik meg az öldöklő világnak, de már a tavasz sem a régi, már az sem természetes. Hiszen a mosolygó tócsából éjszakára vicsorító lesz. Már itt megjelenik a pásztor témafelvetése, s most is ő tereli a szót a költő személyes gondolataira, gondjaira, amikor arról érdeklődik, hogy miért is szomorú.

S mi a költő válasza? Megszokta már a háborút. Hát meg lehet ezt szokni? Teszi fel a kérdést a ma embere, különösen a fiatalabb korosztály, hiszen számunkra elképzelhetetlen az a helyzet, hogy valakinek az életében megszokott legyen az ágyúk zöreje, s a halottak látványa. De Honffy Pál leírása, s az idősebbek elbeszélése alapján már én is kezdem elhinni, valóban, ez megszokható. Vagy talán nincs is más esélye az embernek, csak a megszokás, hiszen csak így maradhat épp az elméje a borzalmak elmúlása során. Megszokni, s mindig tovább menni, hiszen a gondolati „fennakadás” az őrületig kergetheti az embert. Radnóti is erről a megszokásról vall, mely azért mégsem a teljes belefásultságot jelenti, hiszen undorodik tőle. Undorodik a kortól, mely csak szenvedést, halált szül.

Ismét a pásztor viszi tovább a témát, amikor a Pireneusok lábánál folyó harcokat említi, tökéletes leírással, mintha csak tőlük pár száz méterre zajlanának az események, s láthatnák a vérbe fagyott tetemeket. Ekkor jelenik meg Frederico Garcia Lorca alakja, akiről a pásztor mintegy aggódva kérdez. De a költő a szomorú valóságot tárja föl: Lorcát megölték. A spanyol költő meggyilkolása a költősors, így önnön sorsa példázatává válik. Ezt a hírt azonban már senki sem tartja említésre méltónak. Meghalt, s halálát már el is felejtették, olyannyira, hogy már ő sem értesülhetett róla. Nem más ez, mint a keserű visszhangtalanság tudomásulvétele. S ebben az egységben utal a költő az elégetett munkákra is, melyből nem marad talán csak néhány sor, melyeket nem a lázas olvasó, hanem a szél kotorássza, s ez az a néhány sor, mely fennmarad a kíváncsi utódok számára.

A vers utolsó szakaszában pendíti meg a pásztor a talán legfájóbb húrokat. József Attila, a drága Attila, aki nemet intett folyton a rendre, s ebbe belepusztult. A nem menekült állítás kétszer is elhangzik, és ezt nyomatékosítja a kérdés. A költőnek nincs hová menekülnie, hiszen képtelenség elszakadnia hazájától. Benne gyökerezik, nyelvét föl nem cserélheti. Attilát egyedül a másik költő, maga Radnóti siratja.

„Hát te hogy élsz? visszhang jöhet- é szavaidra e korban?- kérdezi a pásztor, s a kérdés nagyon is jogos, ha a korábban említett példákra gondolunk. Európa egyik fele már lángokban áll, s a nagy költők sorra mennek el, nem hagyva maguk után mást, mint a csendet, hiszen saját kortársaik sem emlékeznek rájuk. A külső világ és a költészet külön világa közötti ellentét nem csak tartalmi, gondolati jellegű, megjelennek a formákban, és a kifejezésekben is.

Mi a célja ebben a helyzetben a költőnek, teszi fel a pásztor által saját magának a kérdést Radnóti. S a válaszban az alkotás folytatását tűzi ki célul, még annak ellenére is, ha ennek olykor nem látszik értelme, hasonlóan a kivágásra szánt fához. Ahogy a fának a levél hajtása, úgy a költőnek az írás elengedhetetlen tulajdonsága. A „biztatnom kell magam” latens felszólító módjával a költő morális énje szólal meg, a helyezkedik szembe a férfiatlan meneküléssel. Igazi személyiségének megőrzése a cél, és ez Radnóti egész világnézetéhez, esztétikájához hozzátartozott már a kezdetektől fogva. Felismerte azt is, hogy a költő világa bárki másénál jobban népe társadalmában gyökerezik, csak abból merítheti énjét, így sorsa elválaszthatatlanul összekapcsolódik népe sorsával. Nagyot csalódnánk Radnótiban, ha a hallgatás mellett tenne tanúbizonyságot, s talán nem is tartanánk őt költőnek, nagy költőnek. Hiszen éppen abban rejlik különlegessége, hogy olyan helyzetben, melyben mindenki más hallgatna, ő szól, levelet hajt.

A vers az utolsó öt sorban a klasszikus műfajt idézi, ember és természet tökéletes összhangja látszik megvalósulni, ott, ahol néhány sorral azelőtt még ugyancsak vad futamokat szólaltatott meg a költemény. „A lepke valahogy a gyors elmúlásnak, rövid életnek képzetét lopja belénk, összhangban az alkonyi idővel, az est leszálltával. A természet rendje a szép és kíméletes elmúlás.” Radnóti egyéni sorsa költősorssá válik, a művész sorsává, aki mindig, minden körülmények között igyekezett a jövőnek alkotni."

/A verselemzés idézve Siska Ildikó evangélikus hittanár szakdolgozatából

Nyíregyházi Főiskola - 2007/