Azt hiszem az első kérdés, amit meg kell válaszolnom magamnak, hogy képes vagyok-e tenni a boldogságért, hogy képes vagyok-e szeretni még. Mert szeretni nehéz. Ha szeretsz, az nem jelenti azt, hogy téged is szeretnek, pedig szeretve lenni jó és még jobb, ha ezt a tudomásunkra is hozzák. Eltelhetnek évek úgy, hogy becsapod az agyad, de attól még nem lesz igaz, amit hiszel. Az első dolog, amit megtanultam, hogy nem az az igazán fontos, hogy mekkorát tud kérdezni az ész, hanem az, hogy milyen nagyot tud felelni a szív. Tud akkorát, hogy saját magad is megdöbbensz rajta.

Ahová tettél, ott szolgállak,
Ahová megsejtelek, ott csodállak.
Ahogy tudlak, úgy követlek,
Ha megbotlom, nem csüggedek.
Amim van, azért magasztallak,
Amim nincs, azért nem zaklatlak.
Ami munkám, megcsinálom,
A jó szót érte sose várom.
Nem sikerül, nem kesergek,
Másnap mindent újra kezdek.

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcsõ, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az õ érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezõn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek kendõ, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a ronaságon
Legyek a vén föld fekete szívébõl
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerû, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedû, mely végtelenbe sír,
Mig le nem teszi a mûvész a vonót.
(Reményik Sándor)

Abban a pillanatban, hogy kiválasztunk egy utat, a többi eltűnik.
Két úton nem lehet egyszerre járni. Mert ahhoz az egyiket a másikért el kell árulni.

Csalódni abban, aki a szívünkben a legelső helyen volt, a legfájdalmasabb dolog. Elveszíteni a vágyainkat, az valóban tragédia. De a fájdalom, ami belülről éget, arra ösztönöz, hogy ne adjuk fel. Nem élhetünk életünk végéig a múlt árnyékában. Egyszer majd mindenki megtalálja a jobbat, az álmait, mindazt amiért, és akiért élni, küzdeni érdemes. És akkor majd a múlt már csak egy emlék marad, ami akár a jövőnk is lehetett volna.