Mennyi elfojtott érzés, mennyi türelem kéne még? 
Mennyi elpazarolt érték volna elég? 
Mennyi kárba veszett tehetség tunik el nyomtalan, 
S meddig érzem még, hogy sötét fölöttem az ég? 

Hogyan kéne úgy menekülni, hogy a huségem is megmarad, 
Csak olyan dolgokról írni, amirol szabad? 
Hogy ne kelljen úgy éreznem, -megint egy baráttal kevesebb- 
S ez a keseru íz, mi a legtovább itt ragad. 

Építsünk hidat tiszta szavakból határok fölé, 
S elindulhatunk egymás felé! 
Építsünk hidat, ha nem megy másképp hát így kezdjük el, 
Míg magyar szóra magyar szó felel! 

Mondd csak, nyugodtan átaludni csaknem száz évet, hogy lehet? 
Hogy nem üvölt benned a lelkiismeret? 
Mert én szégyent érzek már attól, hogy mást én sem teszek, 
Mint, hogy írom a dalt és éneklem neked.

***

Én megérteném,
Hogy mindenki fél
De ha senki nem szól, hogy baj van,
Hát kimondom én.

Itt magas a hegy
S ott túl mély a szakadék,
S a kettő között
Hasít szét engem az ék.

Én nem hiszem el,
Hogy csak így lehet,
Hogy az önzésen kívül 
Az ember mást nem tehet.

Mert ahogyan él,
A végén úgy marad egyedül
És nem lesz már semmi,
Mit szeretne legbelül.

Ez egy baráti jobb,
Mely feléd mutat,
Fogadd el végre
És keressünk kiutat!

Én mondom, merre, 
Te mondod, hogy tegyem,
Hogy itt is meg ott is 
Egyformán jobb legyen.

Játsszuk el, hogy most neked is kék az ég,
Hogy hinni tudsz úgy, mint rég,
Mint mikor gyerekek voltunk még.
Játsszuk el azt, hogy örök a barátság,
Hogy az igaz nem hazugság,
Hogy az álom is valóság!