Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az élet évszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázás ideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s illatos és buja lesz, s megint a másikra, mikor minden elhervad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakar és betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz és pusztulj, mint a kert: mert minden benned van.
Tudjad ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre.”
(Márai Sándor: Ég és Föld)

A lényeg, hogy arra koncentráljunk amit akarunk, és ne arra amit nem akarunk! Mert hiszen amire figyelmet fordítunk az gyarapszik, az növekedik, az él. Ha egy virágot locsolsz, kapálsz, figyelmet fordítasz rá, virágzik. Ha csak arra törekedsz, hogy el ne hervadjon és nem teszel semmit a szép tartós virágzásáért, nos akkor elhervad. A gondolatok ilyen formájú áthangolása nem könnyű, gyakran nehezen megy! ... A több energia - önuralom - és a kétséges siker ellenére is azon az uton kell elindulnunk, amit a magunkénak végre felismertünk. Soha nem lehet ez késő! Dum spiro, spero... 

A megtett út ettől még folyamatos, és rá kell döbbenni, eddig is minden egymásra épült. Talán olykor csak a tudat alatt, gondviselésszerűen, de semmi sem történt hiába. Kellő alázattal idézem Krisztus példázatát: "Melyik ember az közületek, akinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt?" ... "Miképpen a pásztor tudakozódik nyája után, amely napon ott áll elszéledt juhai között; így tudakozódom nyájam után, és kiszabadítom őket minden helyről, ahova szétszóródtak a felhőnek és borúnak napján" (Ez 34:12). Minden tettünkben rejlik tapasztalat, "tanítás", csak helyesen fel kell azt ismernünk, és a tanulságok birtokában továbblépni - olykor kissé juhocskaként és pásztorként is egyazon személyben felismerni és megtenni azt, amit mi már megéreztünk, felismertünk... Mert - az életünkre vonatkoztatva - minden juh válhat egyben a pásztor segítőjévé is, társai támaszává, de azt, hogy ez mikor és miként légyen, azt bízzuk a gondviselés kegyelmére. Ránk csak az tartozik ebből, hogy a tiszta készséget, az őszinte segítő szándékot, a jó érzést folyamatosan őrizzük jellemünkben. A többi nem a mi dolgunk. 

„Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra.
Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit, a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával.
S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek.”
(Márai Sándor)