A lélek útját benőtte a gaz.
Mélyen hallgat szívünkben az igaz.
Talán a gondolat, a gondolat szabad,
kordonok és vasprefektusok korbácsa
alatt se törhetik meg pályáját…
ívet fog majd a szikra!
Talán a gondolat, a gondolat még szabad!
Ha kimondani már nem lehet,
mert időcenzor felesketett,
de a gondolat, a gondolat szabad,
verejték mögött az agyban matat
s a kulcsra zárt történetek
titkait… - őriz érzelmeket…
Talán a gondolat, a gondolat még szabad!
Összeadhat szavakat, megtörtént
történeteket, tényeket, döntést,
- a lánc végén minden kutya ugat-,
kockákat rakosgat az öntudat,
kártyavárakat s összedől
a híd a szivárvány alatt…
Talán a gondolat, a gondolat még szabad!
Megnevezni a bűnt, temérdek
érdek között, gyávák a merészek!
Talán a gondolat, a gondolat még szabad!
S bábásgatott álmaink gyér valósága
sikít: Már bűn a szó, nincs jó,
mindenki alkalmazkodó!
Talán a gondolat, a gondolat még szabad!
Rácsokat font körénk a gondoskodás,
álabrakkal etetett okoskodás,
rezonancia-hálóban bűbáj,
kikövezték a halálutat:
S mint felhúzott vekkerek
járjuk táncunk, kisemberek…
Ma már a gondolat, a gondolat sem szabad?
2010. 04. 29.
ait ad illum Iesus nemo mittens manum suam in aratrum et aspiciens retro aptus est regno Dei /Luke 9.62/ - Jézus így válaszolt: "Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára." /Lk 9.62/ Szövegkörnyezet nélkül a fejezet utolsó mondata megtéveszthet, Élettapasztalatra épülő nyugalommal, egyes szavakon eltöprengően, most többször is elolvastam. Mit üzennek a 2 évezredes gondolatok nekünk késői követőknek küldetésről, alázatról, életünk céljáról? Megsejthetjük, de szavakba formálni, hogy azt is jól tudjuk-e... (?)
„Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.” (Lk 9,62)
Jézus nemrég határozta el, hogy elindul a Jeruzsálem felé vezető hosszú úton, hogy beteljesítse küldetését. Néhányan követni akarják Őt, ám Jézus figyelmezteti őket: ha Vele tartanak, ez komoly döntést jelent. Fáradságos út áll előttük, amely ugyanolyan bátorságot és eltökéltséget kíván tőlük, mint amilyennel Ő akarja maradéktalanul megvalósítani az Atya akaratát.
Jézus tudja, hogy a kezdeti lelkesedés után elbátortalanodhatunk. Röviddel azelőtt beszélt erről a magvetőről szóló példabeszédében. „A köves talajra hullott magok azok, akik meghallgatják az igét, be is fogadják örömmel, de nem ver bennük gyökeret. Egy ideig hisznek, de a kísértés idején elpártolnak.”
Jézus azt akarja, hogy radikálisan kövessük őt, ne csak félig-meddig, egyszer igent mondva, máskor nemet. Ha valaki Istenért és az Ő országáért kezd el élni, nem fordulhat vissza, hogy ismét magához vegye azt, amit már otthagyott; nem élhet úgy, mint korábban, egykori önző érdekeire gondolva.
„Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.”
Amikor Jézus meghív bennünket, hogy kövessük Őt - amit más-más módon mindannyiunkkal megtesz -, olyan új világot tár szemünk elé, amelyért megéri szakítani múltunkkal. Néha mégis úrrá lesz rajtunk a nosztalgia, vagy az evangéliuminak ritkán mondható közgondolkodás kezd hatni ránk.
Ekkor jönnek a nehézségek. Egyrészről Jézust akarjuk szeretni, másrészről engedni akarunk ragaszkodásainknak, gyengeségeinknek, középszerűségünknek. Követni akarjuk Őt, de sokszor felbukkan a kísértés, hogy visszaforduljunk, hogy saját utunkat járjuk, hogy egy lépést tegyünk előre, aztán kettőt hátra…
Ez az életige következetességről, kitartásról, hűségről szól. Ha már megtapasztaltuk a megélt evangélium újdonságát és szépségét, akkor láthatjuk, hogy semmi sincs nagyobb ellentmondásban vele, mint a határozatlanság, a lelki restség, a kicsinyesség, a megalkuvás, a felszínesség. Határozzuk el, hogy követjük Jézust, és belépünk abba a csodálatos világba, amelyet feltárt előttünk! Ő megígérte, hogy „aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül”.
„Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.”
Mit tegyünk tehát, hogy ne engedjünk a visszafordulásra hívó kísértésnek?
Mindenekelőtt ne hallgassunk múltbeli önzésünkre, amikor nem akarunk rendesen dolgozni, teljes figyelemmel tanulni, jól imádkozni, vagy szeretettel elfogadni a nehéz és fájdalmas helyzeteket; amikor rosszat akarnánk mondani valakiről, türelmetlenül viselkednénk, vagy bosszút akarnánk állni! Ellen kell állnunk ezeknek a kísértéseknek, a nap folyamán akár tízszer vagy hússzor is.
Ez azonban még nem elég. Azzal, hogy nemet mondunk, még nem megyünk sokra. Sokkal inkább az igenekre van szükség, hogy igent mondjunk Isten akaratára, és arra, amit testvéreink várnak tőlünk.
Így nagy meglepetések fognak érni bennünket.
Ezt támasztja alá egyik tapasztalatom is.
1944. május 13-án a bombázás miatt lakhatatlanná vált a házunk. Aznap este, hogy biztonságban legyünk, családommal a közeli erdőbe menekültünk. Sírtam, mert megértettem, hogy nem mehetek el Trentóból a szüleimmel, akiket pedig nagyon szerettem. Társnőimben megláttam ugyanis a születőben lévő mozgalmat, ezért nem hagyhattam magukra őket.
Az Isten iránti szeretetnek ezt is le kell győznie? Hagynom kell, hogy családom nélkülem induljon útnak, annak ellenére, hogy én voltam akkoriban egyedüli anyagi támaszuk? Megtettem, édesapám pedig áldását adta rám.
Később megtudtam, hogy családom örömmel indult útnak, és helyzetük hamarosan rendeződött.
Én pedig megkerestem társnőimet a romba dőlt házakban és az utcákon. Istennek hála, mindannyian életben voltak. Valaki egy kis lakást ajánlott fel számunkra. Ez lett az első "fokolár", bár akkor ezt még nem tudtuk, de pontosan így történt!
„Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.”
Menjünk tehát mindig előre a ránk váró cél felé, mindig Jézusra szegezve tekintetünket! Minél inkább eltölt minket az Iránta való szeretet, és megtapasztaljuk annak az új világnak a szépségét, amelynek Ő adott életet, annál jobban elveszíti majd vonzerejét mindaz, amit magunk mögött hagyunk.
Ismételjük magunknak reggelente, amikor új napra virradunk: ma jobban akarok élni, mint tegnap! És ha az segít, próbáljuk meg akár számolni is Istenért és a felebarátért megélt szeretet-tetteinket. Megtapasztaljuk, hogy estére szívünk tele lesz örömmel...
Találd meg az adományt, mely benned rejlik! (Paulo Coelho)
Senkinek sem volna szabad föltennie ezt a kérdést: miért vagyok boldogtalan? Ez a kérdés magában hordja azt a vírust, amely mindent elpusztít. Ha feltesszük ezt a kérdést, akkor hamarosan azt is megkérdezzük, mi tesz minket boldoggá. És ha az, ami boldoggá tesz minket, különbözik attól, amiben élünk, akkor vagy változtatunk a dolgokon, vagy még boldogtalanabbak leszünk.
Hiszem, hogy amikor valaki könyvet olvas, a fejében megszületik a saját filmje, arcot teremt a szereplőknek, megrendezi a jeleneteket, hallja a hangokat, érzi a szagokat. És pontosan emiatt van az, hogy ha valaki megnézi a filmes változatát egy könyvnek, ami tetszett neki, mindig csalódottan jön ki a moziból, és mindig azt mondja: "a könyv sokkal jobb volt".
***
Saját életünk "egyedi, egypéldányos" könyvét a saját lelkünkben megszülető, benső film közvetítheti leghitelesebben...
***
Figyelj és hallgass meg...
Figyelj és hallgass meg
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg,
És te úgy érzed, hogy valamit tenned kell,
Hogy a problémám megoldódjon,
Bocsáss meg, de én úgy érzem, hogy te süket vagy.
Nem kértem mást, csak hogy figyelj és hallgass meg.
Nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél.
Nem kértem mást, csak hogy figyelj, és hallgass meg.
Nem vagyok tehetetlen, csak gyönge és elesett.
Amikor teszel valamit helyettem,
Amit nekem kellene megtennem,
Csak megerősíted a gyöngeségemet és félelmemet.
De ha elfogadod, hogy úgy érezzek, ahogy érzek,
- Még ha ez az érzés számodra érthetetlen is -
Lehetővé teszed számomra, hogy megvizsgáljam,
És értelmet adjak az értelmetlennek.
S ha ez megtörtént, a válasz világossá válik,
Tanácsra nincs szükség.
Talán ezért használ sok embernek az imádság.
Mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást.
Csak figyel és hallgat.
A többit ránk bízza.
Tehát te is, kérlek, figyelj rám és hallgass meg.
És ha szólni akarsz, várj egy picit.
Akkor majd én is tudok rád figyelni.
Ágnes Begin
Megtanulni tisztelni mások méltóságát azt jelenti, hogy nem fosztjuk meg őket problémáik megoldásának lehetőségétől. Csak azok tehetnek szert szilárd önbecsülésre, akik aktívan részt vesznek saját válságaik megoldásában, akik nem passzív, gyámoltalan fogadói a külső segítségnek. Segíteni másokat, miközben megvonjuk tőlük azt a lehetőséget, hogy maguk keressék a megoldásokat, maguk lépjenek fel saját érdekükben, egyértelmű azzal, hogy megfosztjuk őket a fejlődés lehetőségétől. Egy ilyen segítség valójában nem gazdagításuk, hanem kifosztásuk – mert a méltóságuktól fosztjuk meg őket. Az ilyen segítség nem működik. (Saul Alinsky)
***
Lélektárs, lelki társ, karma meg miegymás... Gyügyürű képeket szülhet elme, szavakkal mégsem tudja jól leírni keresett kérdéseire a pontos választ. De segít azért minden mondat, mégiscsak segít! Előbbre visz. "A lélek útját benőtte a gaz. Mélyen hallgat lelkünkben az igaz." Őrizni és tisztelni kell a lélek mélyén rejlő igaz kincseket, hiszen ezek olyan benső energiaforrásaink, mint az atomerőmű mélyén, többszörös biztonsági zónán belül rejlő, feleződésével az energiát adó dúsított uránérc. Nem "hátratekintő" semmiként az, aki figyel rád és meghallgat, ő csak tud valamit. Tudja, nálad olykor ő is meghallgatásra számíthat. Mert az igazi, a figyelemmel történő "aktívizáló" meghallgatáshoz, láthatjuk, olykor több tudás kell, mint a beszédhez... Ágnes Begin igazsága: az ilyen meghallgatás segít abban, hogy így kissé könnyebb ráéreznünk a helyes imádság lényegére. Hiszen imádkozni is sokkal többen imádkoznak, mint ahányan igaziból tudnak, megtanultak... Tanítani a gyakorlatát valójában annak sem lehet, mindenki csak magától tud rálelni a helyes módszerre...
"Élethivatásunkhoz" aktuális, napi tanulság: másokat segíteni kell, mert erre van szükségük. Ezért élünk, ez adja értelmét életünknek. Legtöbbet viszont úgy segíthetünk, ha Alinsky gondolatainak szellemében, a rászorulók méltóságát tisztelve elérjük, hogy befogadóból ők is aktív közreműködővé váljanak életük alakításában.... A gondolatot így levezetni sem egyszerű, nemhogy megvalósítani. De így érdemes... Csakis így...
Számok, villanások, halkan jár a lift
A bölcs mosoly mozdulatlan, érkezésig őrzi titkait
Egy döccenés, a szőke illat félúton kiszáll
Valami fojtogat, ám a nyakkendő az összhatáshoz jár
A két angyal felvezet, és kezet nyújt az Úr
És szép tisztán szólít magyarul
Nos, ülj le ott és tölts magadnak
Adj időt a gondolatnak
Ráérünk, őszintén mesélj
Na, hogy telt a mélyben ennyi év
Csak mondd, ne félj
Már alig hittem, Uram, hogy válaszolnom kell
Ha körbenéztem, úgy ítéltem, dolgainkra senki nem figyel
Láttam, hogy helyet cserél bűnös és a szent
S a hatalmadat túl sok ripacs gyakorolta fölöttünk ott lent
Bár álmodtam néha, hogy szóba állsz velem
De úgy volt, hogy én kérdezem:
Az intőket miért kaptam
Anyám miért sírt miattam
Mért loptak meg, ha adni jó
Mért vagy Te örök bujdosó
Se kép, se szó
S ha felsír egy élet a válaszért
A titkaidból semmit sem ért
S ki újszülöttet ringat el
Még azt sem tudja, kit nevel
Egy rendőrautó szirénázik épp
Álmaim víztükrébe lép
Se hang, se kép
Zuhanok, s egy angyal súgja: jár a büntetés
Semmit sem értesz, így hát nincs bocsánat, szépen visszamész
Hm, visszamész, bizony visszamész
