Van minden szívnek...

Van minden szívnek titkos rejteke,
Amelybe senki nem láthat bele;
Hisz magad elül is takargatod,
Hogy akaratlanul mit tartasz ott.

Hanem azért sokáig érezed
A fojtott sírást, halk lélegzetet
Általtörni a titkos rejteken.
De valahára mégis csend lészen.

Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,
Hogy ama rejtett zugba betekints;
Hogy kulcsa hol van, el is feleded,
A zárt pedig a rozsda eszi meg.

De egyszer aztán, egy ködös napon,
Ha fojtogat az életunalom,
Nem is tudod, hogyan, véletlenül
A pókhálós kulcs elibéd kerül.

Próbálod véle szíved rejtekét,
Örülsz neki, hogy fordul benne még -
Csak akkor kell sírnod keservesen,
Mikor már csak hamut lelsz odabenn.
/Móra Ferenc /

Versek ezek, amolyan lelki pillanatképek - az érzések ennél jóval összetettebbek és mélyebbek...

Egy-egy vers mindennél jobban kifejez és közvetít érzéseket érzelmeket, egy jól megválasztott vers lelki tükör.
Az ember szinte beleborzong, a világ minden öröme, boldogsága, ugyanakkor fájdalma és kudarca is benne van.

Pillanatkép = lelki tükör...

Suhai Pál:

Megállunk majd a Nap-majornál

Ágh Istvánnak

És akkor megállunk majd a Nap-majornál,
mint hogyha éppen csak idáig,
e mohos szegletkőig, e görbe fáig
s a rozzant tetőgerincig akartunk volna jönni.
Útközben volt részünk kalandban bőven,
kicsit-nagyot fölvettünk mind a rossz szekérre,
jöhetett volna bárki velünk egy fordulóra,
jött is: az elszántak közül néhányan jöttek.
Karnyújtásnyira előttünk, az ülésdeszkától
csak moccanásnyira gömbölyödött, hullámzott
két lófar – futott a két szürke, poroszkált,
vagy épp ellenkezőleg, tépte a gyeplőt,
vágtatva vitt már, a zablát úgy harapta.
Földúton mentünk végestelen-végig:

ha hátranéztünk, bevágott keréknyomokra
láttunk, néha az út is megsüppedt alattunk:
mélyút, mondtuk, s az arcunkba csapódó
ágak miatt a nyakunkat mókásan behúztuk,
sikongtunk, volt kacagás és sírás is bőven,
hullott a könnyünk, úgy sírtunk, úgy nevettünk,
hátunk mögött, kocsifenéken üres hordók zörögtek,
kórusban gyerekek kiabáltak: mi majd a puttonyt
teleszedjük, a szőlőt a kádba mind bedöntjük,
a csömögét meg, megrakva jól a prést majd,
megnyomjuk, levét utolsó csöppig kifacsarjuk.
Így mentünk, jócskán haladtunk, a dicsőséges
fényben kétoldalt a ványadt napraforgótáblák
még integettek utánunk, de lassan el-elmaradoztak.

Ki számolt reggel ilyen alkonyattal?
Tudhattunk mindent jó előre, s mégis,
de furcsa képlet!, mindig más eredmény jött ki,
szökött a perspektíva, a meglepetés soha nem maradt el.
Ha egyszer elmaradna, másképp lehetne minden:
másképpen másképp. Megállhatnánk majd.
Megállhatnának a Nap-lovak a Nap-majornál
és a Napban – néznénk, csak néznénk a rézsút
vetődő fényben, kicsit még hunyorogva, bár nékünk
már nézni nem kell, ahogy a Semmiből előteremve
a szolgák a megfáradt lovakat legelni kicsapják,
egy picit még pihenni hagyják, hogy aztán
a két kiszolgált szürkét (bár nékünk már végképp
nem hiányzik) kocsi elé, a rúdhoz ismét befogják.

"Mindenki kétféle beállítottságú lehet az élete során: vagy épít, vagy ültet. Az építőknek akár évekbe is beletelhet, mire elvégzik a feladatukat, de idővel befejezik, amin dolgoznak. Ekkor megállnak, és a saját maguk által épített falak rabjaivá válnak. Az építkezés befejeztével az élet elveszti értelmét. Akik ültetnek, olykor viharokkal küzdenek és az évszakokkal, és csak ritkán pihennek. A kert azonban, az épülettel ellentétben, soha nem áll meg a növekedésben. Azzal pedig, hogy állandó figyelmet követel, egy nagy kalanddá teszi a kertész életét."
/Paulo Coelho/

A szeretet nem más, mint kapcsolatba lépés önmagaddal a másik révén, olyasvalaki révén, aki elfogad, aki olyannak tükröz vissza, amilyen vagy.
A szeretet kiváló helyzet lehet arra, hogy eldobj minden feltételt.
A szeretet feltételnélküliség.
Egyszerűen elveszi a régi sémákat, és nem ad helyettük újat.
Ha új sémát ad, akkor nem szeretet, hanem politika. (Osho)