Lassan elfogynak azok a csirkék, kacsák, kecskék, malacok, amelyeket a Minden Gyerek Lakjon Jól alapítvány osztott szét a közelmúltban Borsod-Abaúj-Zemplén megye több településén. A rászorultak közül többen eladták az adományt, de igen sok állat elpusztult – írja az Észak-Magyarország.

 Megdőlni látszik talán a régi bölcselet, ami szerint nem halat kell adni segítségül, hanem horgot és azután megtanítani horgászni is a szegény rászorulót? Nem hiszem. Más itt a probléma! 

Már alig van azokból a naposcsibékből és kiskacsákból, amiket a Minden Gyerek Lakjon Jól Alapítvány osztott szét a közelmúltban Szendrőládon és a környező településeken élő rászoruló családoknak. A helybéliek szerint az állatok többségét eladták. Az alapítvány azért osztott állatokat és tápot az etetéshez, hogy akár az állattartásból is megélhessenek a rászorulók. Az állatok sorsát viszont nem követik - számolt be róla az MTV Híradója. Hegedűs Zsuzsa, a Minden Gyerek Lakjon Jól Alapítvány elnöke azt mondta: az alapítványnál nem követik nyomon az adományok sorsát. 

Csak attól, hogy valaki vidéken él, automatikusan még nem lesz alkalmas állatnevelésre, gazdálkodásra. Az, hogy meddig követték az állatok sorsát, legyen csak az állatvédők gondja. Azon viszont, hogy egy hozzáértő - hírneves szociológus -  ilyen dilletáns ötlettel mennyi pénzt volt képes elcsurgatni az amúgy sem bőségesen rendelkezésre álló szociális forrásokból, azon azért érdemes komolyabban elgondolkodni. Már amikor még csak a kecskékről szóltak az első  híradások, akkor gondoltam rá, mielőtt kiosztják azokat a jószágokat, legalább néhány napig  gondozhatna egyet odahaza személyesen. Mert a kecske meglehetősen karakteres jószág, mondhatni külön egyéniség, nem könnyen kezelhető. Ha már egyszer a háztáji hústermelés a cél, akkor a csirkék mellett miért nem a nyulat népszerűsítették, az könnyebben megkedveltethető, és tartása is hamarabb hoz eredményt.

Nem reprezentatív - amatőr - felmérés környezetemben:  Az önkormányzatok szociális juttatásait összevetve a szociális területen hivatalosan foglalkoztatott alkalmazottak számával, azok bér, járulék és egyéb költségeivel, úgy tűnik, nagyon drága ez a rendszer. Ráadásul önmagában nem is hatékony, mozgástere rendeletekkel megkötött. Ha az itt foglalkoztatottakon kívül nem lenne olyan emberekben is kellő empátia, akiknek nem is ez a fő foglalkozásuk, tovább mélyülne a társadalmi feszültség. Szerencsére, ha nem is annyira látványos, médiafigyelmet vonzó módon, mint ez az alapítvány és a kormányzati szociálpolitika, sok apró jó szándék is segít a helyzeten. Nem is minden csak a pénz kérdése ezen a területen. Ilyesféle lehet a csekkek feladása, szívességi bevásárlás, vagy a házikert "túltermelésének" megosztása, ezek az apróságok másoknak sokat jelenthetnek. A lényeg a figyelem és a kreativitás és ami talán még ennél is fontosabb az idő és a türelem. Mindez pénzben nehezen kifejezhető, és kétségtelen, hogy nem is nagyon látványos, de sok mindent pótolhat. A drága betegjelző rendszer legtöbb funkciója helyettesíthető egy szomszédba bekötött kaputelefonnal is, sőt az utóbbi sokkal személyesebb, emberibb.  Olykor kocsival 3-4 főt el lehet vinni a legközelebbi Máltai ruhaosztó helyre, frissíteni a ruhatárukat, vagy a gyerekeket kimozdítani élményszegény  környezetükből... Sorolhatnánk még számtalan hasonló egyedi példát. Mindehhez, hogy meglássuk mi is a valós igény valahol, elengedhetetlen, hogy közöttük kell élni, többé-kevésbé még az ő szintjükön is. Mert csak akkor nyílik fel szemünk arra, hogy mire is van szükségük, és miként lehetünk számukra hasznosak. Az is lényeges, munkánk ellenértékeként ne az ő hálájukra számítsunk, ne is a társadalmi elismerésre, csupán önbecsülésre.

 Komáromi János:

A valóság hídján

a valóság hídján megálltam
alattam nem volt semmi
a korlátnak támaszkodtam
jó volt a semmiben lenni

sűrű köd és ezer hang gomolygott
a valóság hídja körül
megannyi fájdalom és néhány emlék
aminek az ember örül

időtlen múltamból jött
és jövőmbe visz az út
a híd csupán egy állomás
folyton omlik és épül az új

létezik mindig
csak rálépni kell
nem csalfa látomás
sőt látni sem kell

annyi álmot sző az ember
annyi félelem rettenti
hazug remény csalogatja
oktalan-rettegés elijeszti

a holnap vár ott a hídon túl
emitt a múlt fenyeget
innen is 
és onnan is
hallom folyton a nevemet

a valóság hídján megálltam
tudtam lépni kell tovább
de jó volt ez a percnyi csend
amíg odaértem... 
hozzám