Lassan elfogynak azok a csirkék, kacsák, kecskék, malacok, amelyeket a Minden Gyerek Lakjon Jól alapítvány osztott szét a közelmúltban Borsod-Abaúj-Zemplén megye több településén. A rászorultak közül többen eladták az adományt, de igen sok állat elpusztult – írja az Észak-Magyarország.

 Megdőlni látszik talán a régi bölcselet, ami szerint nem halat kell adni segítségül, hanem horgot és azután megtanítani horgászni is a szegény rászorulót? Nem hiszem. Más itt a probléma! 

Már alig van azokból a naposcsibékből és kiskacsákból, amiket a Minden Gyerek Lakjon Jól Alapítvány osztott szét a közelmúltban Szendrőládon és a környező településeken élő rászoruló családoknak. A helybéliek szerint az állatok többségét eladták. Az alapítvány azért osztott állatokat és tápot az etetéshez, hogy akár az állattartásból is megélhessenek a rászorulók. Az állatok sorsát viszont nem követik - számolt be róla az MTV Híradója. Hegedűs Zsuzsa, a Minden Gyerek Lakjon Jól Alapítvány elnöke azt mondta: az alapítványnál nem követik nyomon az adományok sorsát. 

Csak attól, hogy valaki vidéken él, automatikusan még nem lesz alkalmas állatnevelésre, gazdálkodásra. Az, hogy meddig követték az állatok sorsát, legyen csak az állatvédők gondja. Azon viszont, hogy egy hozzáértő - hírneves szociológus -  ilyen dilletáns ötlettel mennyi pénzt volt képes elcsurgatni az amúgy sem bőségesen rendelkezésre álló szociális forrásokból, azon azért érdemes komolyabban elgondolkodni. Már amikor még csak a kecskékről szóltak az első  híradások, akkor gondoltam rá, mielőtt kiosztják azokat a jószágokat, legalább néhány napig  gondozhatna egyet odahaza személyesen. Mert a kecske meglehetősen karakteres jószág, mondhatni külön egyéniség, nem könnyen kezelhető. Ha már egyszer a háztáji hústermelés a cél, akkor a csirkék mellett miért nem a nyulat népszerűsítették, az könnyebben megkedveltethető, és tartása is hamarabb hoz eredményt.

Nem reprezentatív - amatőr - felmérés környezetemben:  Az önkormányzatok szociális juttatásait összevetve a szociális területen hivatalosan foglalkoztatott alkalmazottak számával, azok bér, járulék és egyéb költségeivel, úgy tűnik, nagyon drága ez a rendszer. Ráadásul önmagában nem is hatékony, mozgástere rendeletekkel megkötött. Ha az itt foglalkoztatottakon kívül nem lenne olyan emberekben is kellő empátia, akiknek nem is ez a fő foglalkozásuk, tovább mélyülne a társadalmi feszültség. Szerencsére, ha nem is annyira látványos, médiafigyelmet vonzó módon, mint ez az alapítvány és a kormányzati szociálpolitika, sok apró jó szándék is segít a helyzeten. Nem is minden csak a pénz kérdése ezen a területen. Ilyesféle lehet a csekkek feladása, szívességi bevásárlás, vagy a házikert "túltermelésének" megosztása, ezek az apróságok másoknak sokat jelenthetnek. A lényeg a figyelem és a kreativitás és ami talán még ennél is fontosabb az idő és a türelem. Mindez pénzben nehezen kifejezhető, és kétségtelen, hogy nem is nagyon látványos, de sok mindent pótolhat. A drága betegjelző rendszer legtöbb funkciója helyettesíthető egy szomszédba bekötött kaputelefonnal is, sőt az utóbbi sokkal személyesebb, emberibb.  Olykor kocsival 3-4 főt el lehet vinni a legközelebbi Máltai ruhaosztó helyre, frissíteni a ruhatárukat, vagy a gyerekeket kimozdítani élményszegény  környezetükből... Sorolhatnánk még számtalan hasonló egyedi példát. Mindehhez, hogy meglássuk mi is a valós igény valahol, elengedhetetlen, hogy közöttük kell élni, többé-kevésbé még az ő szintjükön is. Mert csak akkor nyílik fel szemünk arra, hogy mire is van szükségük, és miként lehetünk számukra hasznosak. Az is lényeges, munkánk ellenértékeként ne az ő hálájukra számítsunk, ne is a társadalmi elismerésre, csupán önbecsülésre.

 Komáromi János:

A valóság hídján

a valóság hídján megálltam
alattam nem volt semmi
a korlátnak támaszkodtam
jó volt a semmiben lenni

sűrű köd és ezer hang gomolygott
a valóság hídja körül
megannyi fájdalom és néhány emlék
aminek az ember örül

időtlen múltamból jött
és jövőmbe visz az út
a híd csupán egy állomás
folyton omlik és épül az új

létezik mindig
csak rálépni kell
nem csalfa látomás
sőt látni sem kell

annyi álmot sző az ember
annyi félelem rettenti
hazug remény csalogatja
oktalan-rettegés elijeszti

a holnap vár ott a hídon túl
emitt a múlt fenyeget
innen is 
és onnan is
hallom folyton a nevemet

a valóság hídján megálltam
tudtam lépni kell tovább
de jó volt ez a percnyi csend
amíg odaértem... 
hozzám

  Életünk igazi emlékei azok, amelyek, ha emlékezetünk akaratunktól független szeszélye a felszínre veti őket, bármikor képesek ugyanolyan fájdalmat okozni, mint amikor megéltük őket...

Az esőt felszárítani úgy sem tudod
A szelet megfordítani úgy sem tudod

Ujjaid közül a kor
Úgy száll mint szürke por, és a perc hordja el

Azért vannak a jó barátok
Hogy a rég elvesztett álmot
Visszahozzák néked majd egy szép napon
Azért vannak a jó barátok
Hogy az eltűnt boldogságot
visszaidézzék egy fázós alkonyon.

Az álmot meg nem álmodni úgy sem tudod
Az érzést elhallgattatni úgy sem tudod
Ujjaid közt a kor
Úgy száll mint szürke por, és a perc hordja el

Azért vannak a jó barátok
Hogy az eltűnt boldogságot
visszaidézzék egy fázós alkonyon...

Mennyi elfojtott érzés, mennyi türelem kéne még? 
Mennyi elpazarolt érték volna elég? 
Mennyi kárba veszett tehetség tunik el nyomtalan, 
S meddig érzem még, hogy sötét fölöttem az ég? 

Hogyan kéne úgy menekülni, hogy a huségem is megmarad, 
Csak olyan dolgokról írni, amirol szabad? 
Hogy ne kelljen úgy éreznem, -megint egy baráttal kevesebb- 
S ez a keseru íz, mi a legtovább itt ragad. 

Építsünk hidat tiszta szavakból határok fölé, 
S elindulhatunk egymás felé! 
Építsünk hidat, ha nem megy másképp hát így kezdjük el, 
Míg magyar szóra magyar szó felel! 

Mondd csak, nyugodtan átaludni csaknem száz évet, hogy lehet? 
Hogy nem üvölt benned a lelkiismeret? 
Mert én szégyent érzek már attól, hogy mást én sem teszek, 
Mint, hogy írom a dalt és éneklem neked.

***

Én megérteném,
Hogy mindenki fél
De ha senki nem szól, hogy baj van,
Hát kimondom én.

Itt magas a hegy
S ott túl mély a szakadék,
S a kettő között
Hasít szét engem az ék.

Én nem hiszem el,
Hogy csak így lehet,
Hogy az önzésen kívül 
Az ember mást nem tehet.

Mert ahogyan él,
A végén úgy marad egyedül
És nem lesz már semmi,
Mit szeretne legbelül.

Ez egy baráti jobb,
Mely feléd mutat,
Fogadd el végre
És keressünk kiutat!

Én mondom, merre, 
Te mondod, hogy tegyem,
Hogy itt is meg ott is 
Egyformán jobb legyen.

Játsszuk el, hogy most neked is kék az ég,
Hogy hinni tudsz úgy, mint rég,
Mint mikor gyerekek voltunk még.
Játsszuk el azt, hogy örök a barátság,
Hogy az igaz nem hazugság,
Hogy az álom is valóság!

  memoria comprehendo

Székelykő, Torockó from Horváth Ferenc on Vimeo.

Ha nem érzed magad jól ott ahol vagy, ne vonulj vissza gyáván, lépjél egyet. A kezdeményezés a siker kulcsa.

Jorge A. Livraga

 vulnus

 asserveranter

"életstratégia" tanmese...

A kalózok furfangos emberek, és kegyetlenek is, de meghalni nem szeretnének. Két kalózhajó hánykódott kinn a tengeren, ismeretlen vizeken. Egyikük már hónapok óta. Elfogyott minden élelmük rumuk, és még a vizük is, de megúszták a korábbi csatákat viszonylag épségben, a navigátoruk még élt, így tudták merre a part. A gond csak az, hogy már nem érnének oda időben, szomjan és éhen halnak. A másik kalózhajó kemény csatát úszott meg, viszonylag egyben, de meghalt a navigátoruk. Ez bizony kalózéknél nagy baj. Sajnos szokásuk kisebb csetepatéknál megölni egymást, ezért az okos navigátor a többi kalóznavigátorhoz hasonlóan titkosította térképét, és megbuherálta az iránytűjét úgy, hogy azt más nem tudta használni. Így hát társai nem ölték meg, hiszen nélküle örökre elvesztek volna a tengeren, ahogy ez a csata sajnálatos következtében meg is történt. Bezony élelmük az még volt bőven, de jó kalózhoz illő módon azt elrejtették, és lelakatolták, nehogy el tudja azt venni tőlük bárki is.

 paterna

Hitetlen Apám

Apámnak van hite.

http://dorothy-asztroudvar.blogspot.com/2011/02/gyokerek-nelkul-nem-lehetnek-szarnyaink.html

A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza. 

(Pilinszky: Egy szenvedély margójára)

" ... Kapcsolatról kapcsolatra, inkarnációról inkarnációra egyre érettebbek leszünk, akik már képesek igazi kapcsolatra és szeretetre..."

 homo ludens

A nőket nem megérteni kell, hanem szeretni...

invius

inductio animi 

errabundus

 certamen verborum

 particulus

Az emberi lét tökéletesen megtestesül abban a szerencsétlen részegben, aki éjjel kint áll az utcán, veri a kerítést, és közben azt kiabálja:
- Engedjenek ki!

Csak az illúzióid gátolnak meg abban, hogy meglásd, szabad vagy, és mindig is az voltál.

Anthony de Melloy

Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának a fantom-fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre.

Ez azonban - ha valóban szeretünk - nem lehetséges!

Csodálatos az is, mennyire érzékenyek az emberek. Mint egy rózsa. Mint egy kankalin. Oly végzetesen figyelnek minden szóra, mely hiúságukat sértheti, mint senki és semmi az élők világában. Egy hanglejtés is halálra tud sebezni egy embert, igen, már az is, ha éppen hallgatsz róla, mikor ő úgy várja, hogy dicsérjed, vagy helyeselj neki: örökké ellenségeddé változtat egy embert.
S ugyanezek az emberek, akik ilyen félelmesen finom hallással érzékelnek mindent, ami személyükre vonatkozik, akik egy kézszorítás bensőségén, egy telefonbeszélgetés hanglejtésén is átérzik a személyük felé villanó véleményt vagy igazságot, ezek a mimózánál gyöngédebb és érzékenyebb emberek gondtalanul követik a legotrombább aljasságokat, szemrebbenés nélkül kegyetlenkednek, közömbösen és néha jókedvűen is. Az emberi léleknek ezt a rugalmasságát nem érdemes bírálni; csak tudni kell erről. S nem lepődni meg semmin, soha.

/Márai Sándor/