Jézus-mozaik

A szerdai olvasmány elgondolkodtatott. (Ap Csel 17,15-18,1) Ez nem más mint a híres areupágoszi beszéd. Szent Pál fellép a sok más szónok mellett és hirdeti az evangéliumot. Amit most kiemelnék az Pál érzékenysége és finomsága. Tisztában van a helyzettel, a hallgatósággal. Erre a beszédben valóban igaz: ’mindenkinek mindene lettem.’ Pál beleéli magát a pogány-görög világba, és a jelenlevők tapasztalataiból indul ki. Filozófiai úton közelít: az ismeretlen Isten-nek állított oltárt talán még a beszéd előtt láthatta a közelben. Isten platóni fogalmából, a kimondhatatlanból indul ki: ’benne élünk, mozgunk és vagyunk’ érvel az Apostol.

Mindezt érdemes összehasonlítani más páli beszédekkel az Apostolok Cselekedetéből. Ott van például a nemrégiben hallott Ap Csel 13,13-25. Ebben a részben Pál a zsinagógában szólal fel. A hallgatóságnak megfelelően, a próféciákon, és a zsidó nép más szövegein keresztül közelíti meg Jézus személyét. Jézust, mint a próféciák beteljesítőjét, a régtől megígért Messiást mutatja be.

A két említett nézőpont meglehetősen különbözik. Nem állítom, hogy egyik megközelítés igazabb lenne, mint a másik. Azt viszont igen, hogy mikor ez, mikor az a fajta út tűnik célravezetőbbnek. (Amennyiben a cél a hit továbbadása.)

A Biblia természetesen sok más megközelítést és képet használ. Jézus a Jó Pásztor. Vagy Jézus a szőlőtő. Ezek a Bibliát akár csak felületesen ismerő ember számára is evidens képek. Ezek a képek mint nyilak mutatnak a hit felé, amit vallunk: Jézus az Isten Fia, Jézus a Messiás.

...                                                                                                                                 Jezsuita blog

"... Egyedül Isten teszi a csodát, de te hozod hozzá az öt kenyeret és a két halat.
Isten egymagába mindenre képes, mégis úgy látja jónak, hogy rád számítson."

Arcok... Sok-sok arc alkotja lelkünk alakuló benső, egyéni mozaikját. Kifejező kép, ennél már csak az lenne kifejezőbb, ha animációként érzékeltetné, ahogy egy-egy mozaikdarab beilleszkedik és részévé válik az egésznek... Olykor előtérbe kerülve vagy ponttá zsugorodva... És vannak meghatározó jelentőségű arcok, melyek állandó  nélkülözhetetlen elemei a mozaiknak...

Nagymamám mondogatta: 'Azt is nézd, ki az, aki mondja...' Régi és megfontolandó intelem, Elgondolkodom az idős 'egyszerű' emberek maradandóan tömör bőlcseletén. A "klasszikus", nekem tetsző gondolatok szerzőinek életére is egyre inkább kíváncsi vagyok az utóbbi időben. Arra, ki is volt az ember, aki azt írta és élete miként harmonizál mondandójával...

Szergej Jeszenyin élettörténete így most újabb üzenetet is hoz számomra: A kapott talentumokkal kell tudni élni, a nagy adottságokkal rendelkező tehetség kiteljesüléséhez is nélkülözhetetlen az erkölcsi tartás, a lelki egyensúly, a benső béke. Ezek hiányában céltalanná válhat és végül kudarcba torkollhat minden emberi kapcsolat... Hiábavalóvá lesz a külső segítség, hiszen önmaga útjára mindenkinek saját magának kell rálelnie és azon végigmennie... Vannak az életnek olyan alaptörvényei, melyekkel szemben a legjobb szándék és őszinte meggyőződés ellenére sem lehet tartósan szembefordulni, senkinek sem... Ha mégis ezt teszi, azzal nem a saját célját, a boldogságát éri el, hanem más sorsokat elnehezít...

Minden megismert arc alakít a mozaikon... "Könnyű a békát a tónak ugrasztani, ha arra van fordulva..........:)))" Vannak olyan arcok, szempárok, melyekről hiszem, valahonnan látják most is, ők miként alakítják napról napra a mi kis mozaik képünk. Talán segítenek is sugallatokkal  felismeréseink megértésében.

Vannak a képben meghatározó, de csak közvetetten, áttételesen megismert arcok is... Akiknek véleménye mégis csak belénk ivódik, alakul, felértékelődik. "...ez egy ilyen embertipus, rendkívűl símulékony, aki azt mondja amit hallani szeretnél..."

Kicsit hosszasabb is már a 'széljegyzet' mint maga a bejegyzés... De a kép másként csillan a különféle megvilágításban, borús viharban, napsütésben vagy a felhős mindennapi szürkületben... Egy-egy mondat lehet kritika, amit hozzánk eljuttatva először sértő negatívumként élünk meg, de idővel, letisztulva őszinte életcélként vállalható, ami a saját talentumot - az empátiát - mások javára fejleszti...

Felvillannak képek, arcok... Azután van amelyik rögzül, maradandóan fontos, nélkülözhetetlen alkotóelemmévé válik a harmonikusan alakuló képnek. Arc, amely az idő múlásával letisztul és minden gesztusa egyre inkább értelmezhető...

"Eljön egy pillanat az életedben, amikor rájössz, hogy ki az, aki igazán számít; hogy ki az, aki sosem számított; ki az, aki többé nem fog és ki az, aki mindig is számítani fog... ezért ne aggódj azok miatt, akik már a múltad részei: megvan az oka annak, hogy a jövődben ők miért nem szerepelnek..."

 

 

Szerző: condiscipulus  2010.05.14. 21:26 3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://montanus.blog.hu/api/trackback/id/tr52003812

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

condiscipulus 2010.05.15. 13:30:07

"Lírai széljegyzetnek" egy most talált vers:

Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké, az egyesé,
a népeké. Istenem, add, hogy ne ítéljek.
Istenem, add, hogy ne bíráljak.

Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak.

A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.

Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek.

Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább símogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.

S végül ne legyek más,
mint egy szelíd igen vagy nem,
de egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen.

És a gonosztól van minden azonfelül.

/Reményik Sándor: Ne ítélj/

praeteritus 2010.05.15. 14:22:16

Sohasem veszíthetjük el, amiben egyszer örömünket leltük. Mindazok, akiket mélyen szerettünk, részünkké válnak.

condiscipulus 2010.05.16. 13:37:47

@praeteritus:

Ahhoz, hogy megismerjünk valamit, el kell veszítenünk...

Mindenki letér a belső világába, belső terébe vezető útról, és lassanként éhezni, sóvárogni kezd utána. Éhség támad benne, szomjúságot érez. Hívás érkezik legbensőbb énjétől, hogy térjen haza, és az egyén utazni kezd. Ezt jelenti keresőnek lenni. Visszatérés abba a meleg, belső térbe, amelyet egy napon elhagytunk. Nem szerzel vele semmi újat. Olyasmit szerzel vele, ami mindig is ott volt, most mégis nagy nyereség lesz, mert végre először látni fogod, mi is az. Amikor utoljára abban a térben voltál, magától értetődőnek tekintetted.

Képtelenek vagyunk tudatosítani magunkban valamit mindaddig, amíg el nem hagytuk. Ezért minden jó. Az eltévedés is jó. A bűnbeesés is jó, mert ez a szentté válás egyetlen módja...

(Osho)

Ha olvasok, azt sohasem megfellebbezhetetlen igazságként fogadom el, inkább csak továbbgondoláshoz segítenek a befogadott gondolatok. Amit egyszer már megismertünk, az azzal elválaszthatatlan részévé is válik szellemiségünknek. Nézőpontunk, szemléletünk megváltozhat, fejlődhet de éppen ezzel válnak most még fontosabbá dolgok, a helyükre kerülvén...

... és elvesztés helyett inkább az egyre nemesedő patinaréteg óvja a talált kincs valódi értékeit...
süti beállítások módosítása